„Minden hagyományos táplálkozás egészségesnek tekinthető,- különben az a nép már kihalt volna.”
Ugye milyen logikus? Amikor először olvastam a fenti idézetet elkezdem gondolkodni, milyen hagyományos magyaros ételeket ismerek és rá kellett jönnöm, hogy ilyen ma már nincs.
Hogy miért? A régi magyar étkezésről szinte csak a főurak ételeiről vannak feljegyzések, az is inkább csak valami különleges lakomáról készült. Az egyszerű emberek hagyományos táplálkozásáról nem sok írás maradt fenn, inkább csak régészeti leltek mutatják, hogy mit ehettek őseink. A történelem során tájegységenként többféle táplálkozási szokás alakult, a mi szempontunkból a hozzánk időben legközelebb álló étrend az alap. Nézzük mit ettek 100-150 éve, hiszen ebből alakult ki mai táplálkozásunk.
A mai magyar konyha meghatározója a hagymás-paprikás pörkölt alap. Ezt mintegy 150 éve Pesten találták ki, hogy megkülönböztessék a magyar konyhát az akkor elterjedt – fehér szószos – francia és osztrák konyhától.
Igaz, hogy a paprika a török hódoltság idején került hozzánk (törökbors), de csak a szegények használták a drága fekete bors helyett, és mint paraszti fűszert lenézték. Hagyományos felhasználását sohasem írták le, városi konyhákban csak lassan terjedt el és került végül a városi urak konyhájára is.
A paprika térhódításával a hagyományos régi fűszerek használata háttérbe szorult, majd igen sokat közülük ma már egyáltalán nem használnak a modern magyar konyhán (sáfrány, gyömbér, bazsalikom, rozmaring, majoránna). Az eredeti magyar konyha hagyományait mai erdélyi konyha őrizte meg a leginkább.
Az eredeti, hagyományos magyar fogások alapanyagai a friss zöldségfélék, gyümölcsök, a friss kenyér, a tejtermékek és a méz. Napi rendszerességgel fogyasztották a zöldfűszeres levesek, gyümölcslevesek, zsenge főzelékek, meleg tészták, zöldségekkel készült gabonakásák és fűszeres mártások számos változatát. Csak különleges alkalmakkor kerültek az asztalra a sütve, párolva és főzve készíthető marha-, sertés-, birka-, baromfi-, hal-, és vadételek, – annak, aki megengedhette magának. A rántott ételek osztrák hatásra kerültek hozzánk, kizárólag ünnepi alkalmakkor. (Ugye egy rántott csirkét nem lehet fél óra alatt „összedobni”.) (forrás: Magyar néprajz/Táplálkozás)
Elterjedt tévhit, hogy a pásztorkodással foglalkozó népek sok húst ettek. Ez nem igaz.
Egy állat felneveléséhez nagyon sok idő és sok munka kell; legalább1-2 év, mire egy állat megnő akkorára, hogy megérje levágni. (Most nem a táppal és hormonokkal „felpumpált ipari szemétről” van szó.) Egyszerűen soha nem volt annyi állat, hogy minden nap húst, húsból készült ételt lehessen enni.
Mivel régen nem voltak fagyasztók, és ha nem rakjuk tele a húst tartósítószerekkel, akkor a melegben a húst vagy megették egy-két nap alatt, vagy rájuk büdösödött. Sózással és füstöléssel is csak néhány hétig, pár hónapig és kizárólag a hideg, téli időszakban tudtunk húst tárolni.
… és addig mit ettek?
A pásztorkodással foglalkozó népek (is) – gabonát és zöldséget, gyümölcsöt ettek! A drága hús inkább csak ünnepi alkalmakkor került az asztalra. A világ több részén is termesztenek növényeket a pásztorkodás mellett, illetve a nomád népek megtanulták, hogy mikor, merre, milyen ehető növény terem és az adott időszakban arra legeltették az állataikat.
A fő élelmiszerforrás viszont az a gabona volt, amit a földművesekkel cseréltek. Például egy kecske, vagy birka húsáért cserébe akár egy-két hónapra is elegendő gabonát, rizst, zöldséget és gyümölcsöket kaptak, a földművesek pedig így, a náluk ritka húshoz is hozzájutottak.
Tehát alapvetően mindenki a földművelés adta élelmiszereken élt, hús csak ritkán, ünnepi alkalmakkor került az asztalra. Vagyis a mai étkezésünknek már nem sok köze van az eredeti, hagyományos magyaros, mindennapos táplálkozáshoz, inkább ünnepi étkezésnek tekinthető – minden nap.
…és hogy néz ki egy mai átlagos magyaros étkezés?
A mai magyar táplálkozás az 50-es évektől alakult ki. Az ipari élelmiszertermelés- és gyártás elterjedésével az ételeink jóval olcsóbbak, de sokkal rosszabb minőségűek lettek, így már az egyszerű emberek is akár naponta megengedhették maguknak azt az ételt, ami azelőtt csak ritkán került az asztalukra, – igaz, most már sokkal rosszabb minőségben.
A mai táplálkozásunk a paraszti táplálkozásból alakult ki, (tehát gabonaalaú étkezést folytatunk) csak ma már minden nap futja valamilyen húsra, húskészítményre – „mert a szemetet olcsón adják”.
Ma az étel nagy része – finomított – szénhidrát (kenyér, tészta, rizs, krumpli), ehhez jön a sok zsír és a fehérje, és a „zöldséget” a savanyú uborka képviseli a tányér mellett; – és ez van szinte minden nap, különböző variációkban, 365 napon keresztül.
Ma már nem az éhezés, a tápanyaghiány a fő probléma, hanem inkább a túlzott fehérjefogyasztás. Hogy mennyi fehérjét is kellene ennünk és milyen egészségügyi problémálkat okozhat a túl sok fehérje, arról itt olvashat bővebben.
Mit evett az átlagember azelőtt?
Ezen az éghajlaton a hagyományos táplálkozás alapját a gabonafélék képezték, – búza, rozs, árpa, zab, köles, hajdina – ezek voltak az elsődleges energiaforrásaink. (A folyamatos fizikai munkához szükség is volt a nagy mennyiségű, jól hasznosítható energiára.) Ezt egészítették ki az aktuálisan termő zöldségekkel, hüvelyesekkel és olajos magvakkal. Nyáron és ősszel sok gyümölcsöt fogyasztottak, télire ez már inkább csak édességé lett, aszalt gyümölcs és lekvár formájában.
Tejtermék (túró, tejföl) a tavasz végétől és a nyári hónapokban került csak az asztalra (amikor a szoptatási időszak természetesen tart). A sajtgyártás és sajtfogyasztás szinte ismeretlen volt nálunk. Mivel a sajtkészítéshez és tároláshoz specális hőmérséklet és páratartalom szükséges, ez inkább a magas hegyvidéken (pl. Erdélyben) volt elterjedtebb. Tejet és tejterméket napi rendszerességgel sohasem fogyasztottak, ezek inkább csak ínyencségként kerültek a tányérra (kivéve, akinek volt tehene).
A tej és tejtermékek termékék rendszeres fogyasztása csak az 1960-as évek után, a nagyüzemi, ipar tejtermelés következményeként, a reklámok hatására alakult ki. Hogy valójában mióta és miért eszünk tejtermékeket arról itt olvashat bővebben.
Húst leginkább csak ünnepnapokon ettek. A városi ember ritkábban jutott baromfihoz, mert a piacokon csak egész, élő állatot lehetett kapni, az pedig csak egy nagyobb családnál érte meg (ha volt rá pénze), ahol el is fogyott 1-2 nap alatt. A falvakban jobban kéznél volt a haszonállat, de nagy érték is volt, ezért inkább eladták, és csak különleges alkalmakkor vágtak le.
A csirkét inkább a tojásáért tartották, csak a kakas, vagy a már öreg, nem tojó tyúk került a fazékba, de az sem minden hétvégén. Egy hagyományos parasztcsirkének fél év kellett, hogy legalább 1,5-2 kilósra megnőjön és megérje levágni (itt most nem a modern hibrid fajtákra kell gondolni), de abból sem lakott volna jól az egész család. A csirkét inkább hagyták megnőni, hogy majd tojást adjon. (A mai csirkehúsról itt olvashat.)
Ezért alakulhatott ki a vasárnapi tyúkhúsleves és pörkölt hagyománya: az öreg tyúkot reggel felpucolták és feltették főni a fazékba, amíg család elment a templomba. A félig főtt húst szétbontották, az aprólék ment vissza a levesbe a sok zöldség mellé, a húsosabb részekből pedig pörkölt lett – jó sok nokedlival; így akár 6-8 ember is jól tudott lakni egy vasárnapi ebéddel.
„Egyszer egy idősebb nő mesélte nekem a következőket:
- Nálunk azért hétvégén volt csirkepörkölt, mert neveltünk jószágot.
- Minden hétvégén? – kérdeztem.
- Hát arra már nem vennék mérget, de arra emlékszem, hogy a hétvégi csirkepörköltből nekem mindig a kis szárnyacombja jutott.”
Tehát laktató leves, sok köret és egy pici hús. Hétvégén, ünnepnap.
A hétköznapokban viszont a teljes kiőrlésű kenyér volt az alap (a fehér liszt csak az 50-es évek közepétől terjedt el a hétköznapokban), amit zsírral és zöldségekkel, gyümölcsökkel egészítetek ki.
Húst többnyire télen ettek – leginkább azok, akiknek volt lehetőségük állatot tartani. Ennek több oka is volt: már nem volt a kertben elég ehető zöldség, kevesebb volt a friss takarmány, és a hidegben a jól besózott, füstölt hús sokáig eltartható volt. Egészen a tél végéig. Majd jött a tavaszi 40 napos böjt, és amikorra az véget ért, már értek az első tavaszi zöldségek.
Hűtő hiányában a hús csak frissen fogyasztható, illetve a sózott, füstölt, zsírban lesütött hús is csak addig állt el, amíg a zsír meg nem olvadt és a levegő nem melegedett 20-25 fok fölé.
Télen tojás sem nagyon volt, mert a hidegben a tyúk nem pazarol energiát a tojásrakásra, de mire elfogyott a téli disznóvágás maradéka, addigra kitavazodott és már volt friss tojás, májustól pedig friss tavaszi túró is.
Összességében tehát az éves táplálkozás – hagyományosan – így állt össze:
- Tavasztól őszig, azt ették, ami termett a kertben, vagyis zöldséget és gyümölcsöt.
- Ezt kiegészítették gabonafélékkel, burgonyával (a kenyérrel is spóroltak, mert aratás csak nyáron van és a búzának ki kellett tartani a következő aratásig),
- e mellé került a zsír és ünnepnap még hús is az asztalra.
Az én nagyanyámnál egész életében megmaradt a megszokott étrendje: heti két tészta nap (szerda, péntek), hús vasárnap (ha mentünk hozzá), hétfőn főzeléknap – a hétvégi sült, vagy pörkölt maradékával – a többi napon pedig zöldségleves (ami aktuálisan termett), bableves, tarhonya, lebbencs, paprikás krumpli. Neki ez 92 évig bevált.
Sok idősebb emberrel beszélgettem a gyerekkori étkezésükről és jellemző a következő történet:
„Amikor éhes voltam, kaptam egy szelet zsíros kenyeret és azt mondták: – Menjél ki a kertbe édes fiam, és találd fel magad! – Ettem a gyümölcsöt a fáról, ettem a sóskát, a répát, a káposztát, paradicsomot, hagymát, majd amikor elfogyott a kenyér, kaptam még egy szeletet és visszamentem a kertbe.”
Nem vágtak le egy tyúkot, vagy disznót azért, hogy legyen egy kis hús, szalámi, vagy kolbász a kenyéren, hiszen tele van a kert étellel! Ez azért elég messze van a mai bőséges, „ünnepi” étkezésektől, hiszen ma már olcsóbban lehet húshoz jutni ipari termelésnek „köszönhetően”.
…és mit ettek hagyományosan a világ más részein?
Amikor rájöttem, hogy szinte minden mai étkezésünk a 20. század közepéig még ünnepi, lakodalmi étkezésnek számított volna, elkezdtem gondolkodni, hogy milyen más népek hagyományos ételeit ismerem, olyanokat, amelyek már nálunk is elterjedtek.
Igaz, hogy amikor átveszünk egy külföldi ételt, akkor azt átalakítjuk, saját ízlés szerint formáljuk, „felturbózzuk”, de most nem is az a lényeg, hogy miből vannak, hanem inkább az összetevők aránya!
Gyros, kebab, tortilla – ismerősek? Ezek is inkább modern ételek, de mindegyik egy hagyományos, helyi ételből alakult ki. Nézzük, hogy néztek ki eredetileg:
- egy vékony lepénykenyér (hagyományosan teljes kiőrlésű lisztekből),
- sok zöldség (ami éppen termett a kertekben),
- ízesítésként valami fűszeres olaj/zsiradék, vagy fűszeres joghurt, gazdagabb helyeken fűszerezett-pácolt hús.
Ez nagyjából azt jelenti, hogy az étek körülbelül negyede szénhidrát, fele zöldség és a maradék negyed rész zsír és fehérje.
Az alapanyagok tájanként és évszakonként, szezonálisan is változtak, de összességében az éves arányok állandóak voltak. Minden népnek a táplálkozása igazodott a frissen elérhető élelmiszerforrásokhoz, de az ételek összetevőinek aránya nagyjából mindenhol hasonló volt.
Mediterrán étrend
A legtöbb táplálkozáskutató a mediterrán étrendet tartja a legegészségesebbnek, ezeken a területeken a legmagasabb a várható élettartam.
Itt is számtalan étel található, rengeteg variációban, de itt is inkább az elfogyasztott ételek aránya fontos.
A táplálkozásuk alapja itt is a gabonafélék és más teljes értékű szénhidrát. Ezt egészítik ki zöldséggel, gyümölccsel, hüvelyesekkel és olajos magvakkal. Zsiradékként olívaolaj és sertészsír kerül rá. Ez a minden napi étkezés. Hetente egyszer-kétszer hal és más tengeri herkentyű, ritkábban baromfi és tojás, különleges alkalmakkor pedig édesség és vörös hús.
Nézzük csak meg az eredeti magyaros étkezést! Jobban hasonlított erre, mint a maira.
Míg a melegebb vidékeken napi szinten került az asztalra valamilyen friss zöldség-gyümölcs, amit kiegészítettek gabonával, zsiradékkal és kevés fehérjével, nálunk inkább az évszakos eloszlás volt a jellemző, de éves szinten ugyanolyan arányban táplálkoztunk, mint a mediterrán vidékeken.
Szoktam javasolni, hogy meg kell kérdezni a nagyszülőket, dédszülőket, hogy mit ettek régen, gyerekkorukban. Ha ők azzal az étkezéssel elérték ezt a kort, akkor nekünk sem árthat. Ők még jó alapokról indultak (egészséges ételek, egészséges környezet), de a háború után született generációkból már nem sokan lesznek, akik megérik a 90 évet. Itt olvasható egy gyomorrákkal műtött idős ember régi-új étkezése.
A globalizáció miatt ma már mindenhez hozzá lehetne jutni, egész éveben elérhetők a friss alapanyagok, így átvehetnénk más népek jó szokásait is. Sokszor pontosan az a probléma, hogy átveszünk ételeket más népektől, de azt már nem, ahogy azt eredetileg készítették és fogyasztották. Erre jó példa a tészta. Az olaszoktól került be a magyar konyhába, de amíg náluk a tészta az maga az étel (amit olajos, fűszeres, zöldséges szószokkal esznek), addig nálunk a tészta csak köret a hús mellé.
Mivel ma már nem mozgunk annyit, mint régen, csökkenteni kellene az energia dús szénhidrát-, zsír- és fehérjebevitelt és növelni a gyümölcsök és zöldségek mennyiségét. Ma már nem kényszerülünk a téli, tél végi ételekre, mindig rendelkezésre áll bármilyen friss, egészséges étel, csak tudatosan kell választani.
Csak szokás kérdése, hogy a kolbász mellé sok kenyeret eszünk-e, vagy kiegészítjük salátával. Át lehet venni a jó táplálkozási szokásokat és azt is lehetne magyarosítani.
A bevezetőben írt idézet alapján látszik is a Természet logikája: míg a (ma még) hagyományos életmódot-táplálkozást folytató népek világszerte szaporodnak, addig a bőségben dúskáló, lakomázó nyugati társadalom fogy.
Mint említettem a mai magyaros táplálkozás 100 évvel ezelőtt még ünnepi-lakodalmi étkezésnek számított volna. Ma gyakorlatilag minden étkezésünk az. Naponta akár háromszor is, hiszen sok családnál minden étkezéskor kerül valami olcsó húsféle (felvágott, pástétom, stb.) az asztalra. A hormonnal felturbózott (füvet nem látott) tehenektől származó tejterméket, pedig már mindenhol édességként reklámozzák a gyerekeknek. A minőségi étkezés ma már csak régmúlt emléke.
Ha csak minőségi ételt, hús és tejtermékeket fogyasztanánk, akkor azokat fel kell kutatni, és a termelő munkáját meg kell fizetni és az nem lesz olcsó és ritkábban engedhetnénk meg magunknak. Viszont pontosan olyan gyakran kellene ezeket enni, ahogy be tudjuk szerezni és meg tudjuk fizetni.
Azt szoktam mondani, hogy akinek minden nap futja olcsó húsra és más ipari szemétre, annak majd futni fogja orvosra és gyógyszerekre is.
A mai táplálkozási szokásainkat nézve nem is lehet csodálkozni azon, hogy világelsők vagyunk az emésztőrendszeri daganatokban és második a szív- és érrendszerei betegségekben.
Van-e ennek valami köze a mai magyaros táplálkozáshoz?
