Az inzulinrezisztencia nem betegség!

Az inzulinrezisztencia (IR) ma már elterjedt kifejezés és nagy divat az orvosok körében, pedig alig több mint 10 évvel ezelőtt a hivatalos orvoslás még azt mondta, hogy ilyen nem is létezik. Ebben az időben viszont a gyógyszergyárak ajánlásával egy új kezelési protokoll (előírás) született meg, miszerint nem baj, ha normális a beteg vércukorszintje – adjunk neki vércukorszint csökkentőt. Ha pedig egy tünetre van „gyógyszer”, akkor az betegség – vagyis üzlet.

Az inzulinrezisztencia okát nem ismerik az orvosok, mert valójában nem is betegségről,  hanem csak egy tünetről, egy esetleges betegség előtti állapotról van szó. Az inzulinrezisztencia leginkább egy emésztési probléma tünete, következménye.

Ez egy valóban létező jelenség, de sokkal ritkább, mint ahogy az orvosok ezt rámondják. A téves diagnózis legfőbb oka pedig éppen az erre alkalmazott terheléses vércukor vizsgálat, és az, hogy nem is ahhoz tartozik ez a kórkép, aki esetleg értene hozzá.

Ki a szakember? Az emésztőrendszer problémáival a gasztroenterológus, a cukorbetegséggel pedig a diabetológus foglalkozik, az IR mégis a hormonokkal foglalkozó endokrinológushoz tartozik – mert csak. Mert az inzulin is egy hormon. Az – ebből a szempontból már mellékes –, hogy legfőbb feladata a tápanyagok lebontásában, a vércukor szabályozásában van, ami pedig a gasztroenterológus, diabetológus szakterülete.

Az emésztőrendszer működéséhez azonban nem ért az endokrinológus, nem az ő szakterülete és nem is érdekli a beteg emésztése – de a tablettát azért fel tudja írni, – és értelmetlen táplálkozási tanácsokat is adhat, pedig ő nem is dietetikus (táplálkozással foglalkozó szakember). Csak kapott egy leírást (protokoll) ami szerint el kell járni, ha rosszak a beteg eredményei. Márpedig az eredmények lnagyon gyakran rosszak lesznek, de ez leginkább csak a vizsgálati módszer, a teszt hibájából ered – ám legalább így egyre több a „beteg”.

Maga az inzulinrezisztencia vizsgálata, kimutatása is erősen kérdéses – gyakorlatilag értelmetlen, és az esetek többségében hamis eredményt is ad.

Mi is tulajdonképpen az inzulinrezisztencia?

Szervezetünk a vérünkben levő elsőszámú energiaforrás, a vércukor (glukóz) szintjét bonyolult szabályozó rendszerrel tartja egyensúlyban. Ennek egyik meghatározó eszköze a hasnyálmirigy által termelt inzulin.

Az inzulin a szervezet teljes anyagcseréjének, tehát a zsír-, a fehérje-, és a szénhidrát lebontásának és felhasználásának a legfőbb szabályozó hormonja.

Az inzulinrezisztencia az a szénhidrát-anyagcsere zavar, amikor a sejtek érzéketlenné (rezisztenssé) válnak az inzulinra, ami a vérben levő cukor sejtekbe jutását és energiává történő átalakítását segítené. (Forrás) Ennek következtében a cukor a vérben marad és megemelkedik a vércukorszint.

Ha vérben több a cukor a kelleténél, a szervezet fokozza az inzulin termelését. Optimális esetben a szénhidrátok lebontásával és felhasználásával az inzulintermelés is csökken, leáll. Ha azonban sok a cukor a vérben, az inzulinszint is állandóan magasabb marad és egy idő múlva a sejtek már kevésbé reagálnak az inzulinra.

Egyszerűen fogalmazva: ahogy az inzulin áramlik a vérrel kopogtat a sejtek „ajtaján” – jön a cukor, engedd be! Ha túl sok az inzulin a vérben, a sejtek egy idő múlva már nem nyitnak ajtót az állandó „kopogásra”, a cukrot nem használjuk fel, és a vércukorszint megemelkedik.

Amikor tartósan magas az inzulinszint (hiperinzulnémia) a vércukorszint kezdetben még normális – sőt néha alacsony is.

Az inzulinrezisztencia hosszabb távú következménye lehet a 2-es típusú cukorbetegség. A folyamatos inzulintermelés viszont a hasnyálmirigy kimerüléséhez vezet, és ezután már nem képes a szervezet elegendő inzulint termelni és külső pótlásra szorulhat. Ez az 1-es típusú cukorbetegség. Ezért nevezik az IR-t a „cukorbetegség előszobájának”.

Mivel a probléma alapvető oka a vérben levő állandóan magas inzulinmennyiség, ezért teljesen értelmetlen az orvosok által előírt, hivatalos táplálkozási ajánlás, vagyis hogy az IR-es beteg naponta 5-7 alkalommal, gyakorlatilag 2-3 óránként egyen.

Ennek az lesz a következménye, hogy az állandó emésztéssel az inzulintermelés is szinte egész nap folyamatos lesz, így esély sincs arra, hogy a vérben az inzulin csökkenhessen. Gyakorlatilag az ilyen étrend folyamatos inzulintermelésre kényszeríti a hasnyálmirigyet, vagyis pont az orvosi ajánlás vezet majd a hasnyálmirigy kimerüléséhez, – miközben a beteg állandó vércukor ingadozással és más emésztési problémákkal küzd.

Az inzulinrezisztencia leggyakoribb oka

A mostani hivatalos orvosi álláspont szerint az IR oka a túlzott szénhidrát fogyasztás, ez azonban egyáltalán nem igaz. A felesleges szénhidrátbevitel inkább elhízást és magas vércukrot okozna, viszont nagyon sok IR-esnek titulált beteg egyáltalán nem túlsúlyos és a vércukruk is inkább alacsony, mint magas – de kit érdekel.

Emelkedett inzulinszintet azonban nem csak a sok szénhidrát okozhat, ehhez azonban nem ért az endokrinológus, vagy a diabetológus (cukorgondozó), – mert nem az ő szakterületük.

Mivel az inzulin a teljes emésztési folyamat szabályozásában részt vesz, ezért sokszor nem is csak a sok szénhidrát – cukor – okozza a problémát, hanem a túlzott állatifehérje és zsír/olaj fogyasztás – szénhidráttal együtt, vagyis a (egyén számára) nem megfelelő ételtársítás.

A szénhidrátokat gyorsan bontjuk és hasznosítjuk (ezért néznek 120 perces vércukrot és inzulint), de a nehezebben emészthető fehérjék miatt lelassul az egész emésztési folyamat. Amíg a fehérjéket próbáljuk megemészteni, addig a szénhidrát is a gyomorban pang és csak lassan halad tovább az emésztőrendszeren, ezzel arra kényszerítjük a hasnyálmirigyet, hogy hosszabb időn át (amíg a húst is le nem bontjuk) inzulint is termeljen.

Vagyis: optimálisan a szénhidrátokat két óra alatt lebontjuk, és az inzulinszint normalizálódik. Sokan azonban az állati fehérjéket 24 óra alatt sem bontják le és az azokkal együtt megevett szénhidrát is ott reked a gyomorban, – és már is folyamatos az inzulintermelés, emelkedett a vér inzulinszintje.

Ilyen esetben azért van a vérben még evés után két órával is nagyobb mennyiségű inzulin,- mert szükség van rá, mert még szénhidrátot kell bontania, – akár még a tegnapit is. Tehát a 2 órás elméleti cukor lebontás valójában nagy mértékben attól függ, hogy azt mivel együtt ettük meg. Hogy mit, milyen gyorsan emésztünk, arról itt olvashat részletesen.

A túlfinomított ételek nem tartalmaznak rostokat, amelyek segítenék a tápanyag haladást az emésztőrendszerben, így az emésztési folyamat lelassul, sokszor hosszabb időre le is áll. Ugyanezt okozhatják a tartósítószerek is, hiszen azok azért vannak az ételben, hogy lassítsák a bomlást, – de ezzel a lebontást is lassítják.

Sokszor nem is akkor eszünk, amikor valójában éhesek vagyunk (végeztünk az előző étellel), hanem amikor úgy gondoljuk, hogy itt van az ideje,- miközben még az előzőt is emésztjük. Emiatt pedig az emésztőrendszer állandóan „dolgozik” és inzulint is termel.

Tehát az inzulinrezisztencia leggyakoribb oka a Lassú emésztés.

A felmérések során gyakran tapasztalom, hogy a késői vacsora, vagy a vacsorára evett komplexebb étel (sok zsír+fehérje+szénhidrát), még másnap délben is a gyomorban és a patkóbélben van (a patkóbélbe ürül az inzulin és minden emésztő enzim). Egy teljes emésztési folyamatnak optimálisan 12 óra alatt le kellene zajlani, de ez nagyon sok esetben nem így történik. A lassú emésztés nagyon sok más emésztési problémát is okozhat, a gyomorsavproblémáktól, a puffadáson, hasmenésen, székrekedésen át a hisztamin intoleranciáig.

A másik gyakori ok ami inzulinterhelést okoz, az a mesterséges édesítők fogyasztása. Az úgynevezett „null kalóriás” édesítők becsapják a szervezetet és felesleges inzulintermelésre (és túlevésre) késztetik a szervezetet. A szájba érzett édes íz hatására felkészül a szervezet a szénhidrátok, a cukor lebontására, így megindul az inzulintermelés is. Ezekben az édesítőkben viszont nincs semmi, ami energiát adna, amihez kellene inzulin. A feleslegesen termelt inzulin (hasznosulás nélkül) a vérben marad és a sejtek egy idő után már nem reagálnak az inzulinra, hiszen most semmi sincs, amit hasznosíthatnának.

Ez a felesleges inzulintermelés szintén kimerítheti a hasnyálmirigy, ami cukorbetegséget okoz, vagy lebontja a normális vércukrot, ami vércukoreséshez, ezáltal pedig és „éhséghez” vezet. Ha emiatt újra eszik, akkor pedig az inzulintermelés is újra fokozódik.

Az inzulinrezisztencia kimutatása – a terheléses teszt

Tehát jó esély van rá, hogy a terheléses vércukorvizsgálatnál hiába megy reggeli nélkül, éhgyomorral, mégsem az üres gyomorba kerül a cukoroldat, hanem a tegnapi étel maradékára. Innentől kezdve máris értelmetlen a vizsgálat és erősen kétséges a teszt eredménye.

Valójában ez a terheléses vércukor vizsgálat az esetek 100%-ában téves eredményt ad és alkalmatlan bármi kimutatására is. (Forrás)

Miért is?

A teszt során reggel, (elméletileg) üres gyomorral kell meginni 70-80 gramm tiszta szőlőcukrot, vízben feloldva. Ezt kellene a szervezetnek optimálisan 120 perc alatt lebontania úgy, hogy ezután a vérben levő inzulin is a normálisnak tekintett érték alatt maradjon. Ezt tekintek elvártnak, normálisnak (kinél?).

Ezzel a teszttel azonban több probléma is van és több kérdést is felvet:

1. Biztos, hogy üres gyomorral issza meg? Attól, hogy nem reggelizett, az még nem jelenti azt, hogy az előző étkezés maradéka ki is ürült a gyomrából.

Nagyon sok ember küzd emésztési problémákkal, de mégis feltételezik a vizsgálatnál, hogy Önnek tökéletes az emésztése (akkor miért is kell a vizsgálat?).

Ha esetleg még a tegnapi étellel sem végzett az emésztőrendszere, mert lassú az emésztése, akkor hogyan várhatjuk el, hogy ezt az extrém terhelést is optimálisan megoldja?  https://mandala-egeszsegkucko.hu/lassu-emesztes-gyomorsavhiany/

2. A teszt során hatalmas, extrém terhelést kap a szervezet a 80 gr szőlőcukor bevitelével. Ez akkora adag cukor, amivel természetes módon sohasem találkozna a szervezetünk.

Egyszerűen fizikailag képtelenek vagyunk ételből egyszerre annyi cukrot normálisan megenni, amennyit a teszt során egyszerre kell meginni. Ezt kellene a szervezetnek 2 óra alatt normalizálni.

Hogyan lehet egy normál működést extrém terheléssel vizsgálni?

Ez nagyjából olyan, mintha pl. megmérnénk, hogy Ön 20 kilót mennyi idő alatt tud 10 méterre elvinni, majd azt várnánk, hogy ezt 200 kilóval is ugyanígy tegye meg. Ha ez nem sikerül akkor betegnek nyilvánítjuk és „gyógyszert” kap.

Ez a cukormennyiség rengeteg!

3. Minek alapján találták ki, hogy 80 gr kell? (Amerikában 70-75gr) Egyébként a mennyiség nálunk is laboronként más lehet. Akkor hogy kapunk összehasonlítható értéket? Lehet, hogy a 70-et még éppen le tudná bontani, de a 80-hoz valamivel több kellene mint 120 perc. Tehát a teszt eredménye attól is függ, hogy melyik laborban, mennyi cukorral csinálták.

Mennyi is ez a cukor? 100 gramm fehér kenyérben átlagosan 50 gramm szénhidrát van, amiből csak kb. 4,3 gramm a cukor. A többi keményítő, amit még át kell alakítanunk cukorrá, vagyis az soha nem jut egyszerre és azonnal a vérbe, mint a szőlőcukor.

Tehát ezzel a vizsgálattal az várnánk el a szervezettől, hogy annyi cukrot bontson le tökéletesen 2 óra alatt, mintha egyszerre enne meg 1,8 kg kenyeret, vagy 36 db zsömlét. Ennek mi értelme?

4. A vizsgálat során ugyanazt a mennyiségű cukrot kell meginnia a 48 kilós irodistának is, mint a 100 kilós fizikai munkásnak.

Kétszer akkora az ember! Teljesen más az anyagcseréje is, mégis ugyanazt várják el mindkettőtől! (A soványabbnál fogják az inzulinrezisztenciát megállapítani.)

Akkor mi értelme ennek az egésznek, mit mutat meg ez a teszt? Azt, hogy a 48 kilós nőnek más az anyagcseréje, mint a 100 kilós kőművesnek? Ezt cukorterhelés nélkül is biztosan lehet tudni.

A terheléses cukorteszttel legfeljebb az derülhet ki, hogy hogyan birkózik meg a szervezete egy iszonyatos cukormennyiséggel. És ebből akarják megállapítani, hogy normálisan működik-e? Egy nem normális teszttel? Egy extrém terheléssel?

Valójában ez a teszt semmit sem igazol, de „csináltunk egy beteget, akit lehet gyógyszerezni”.

Amikor erre az értelmetlenségre esetleg rákérdez a beteg, akkor jön a szokásos válasz: „Ez a protokoll”. Vagyis ezzel azt mondja a szakember, hogy: „Gőzöm sincs, hogy miért ennyi az adag, de ez az előírás, idd meg és kész.”

Valójában tényleg nincs semmilyen észszerű oka annak, hogy miért pont ennyi cukrot kell egyszerre bevinni. Egyszer valaki kitalálta – és kész.

Tehát értelmetlen a vizsgálat, értelmetlen az adag is, senki sem tudja miért ez az előírás – de lett még egy beteg, akinek fel lehet írni a vércukorcsökkentőt.

Értelmetlen kezelés – ami inkább csak kárt okoz

Igen, vércukorcsökkentőt, nem inzulincsökkentőt. Olyan nincs. Akkor is felírják, ha normális a vércukra (majd ezután nem lesz az).

A vérből ugyanis nem lehet kivenni a „felesleges” inzulint (a szervezet semmit sem csinál feleslegesen, legfeljebb nem értjük az okát), tehát legfeljebb blokkolhatjuk a hasnyálmirigy inzulintermelését – de az elégtelen inzulintermelés az maga a cukorbetegség.

Ezért a gyógyszercégek mást találtak ki, mégpedig egy vércukorcsökkentőt javasolnak. A felírt „gyógyszer” nem szabályozza az inzulintermelést, nem” takarítja ki” a vérből a túl sok inzulint, hanem egyszerűen gátolja a cukrok felszívódását a vékonybélből, ezzel pedig csökkenti a vércukorszintet. A normálist is.

Az inzulinrezisztencia orvosi kezelése

A most érvényben levő kezelési protokoll szerint tehát vércukorszint csökkentőd ad az orvos akkor is, ha a vércukor normális. Ilyenkor súlyos vércukoresés is bekövetkezhet, ami állandó fáradtsággal, fejfájással, gyengeséggel és éhségérzettel jár.

A hosszabb távon is mesterségesen alacsonyan tartott vércukorszint a szervezetet viszont a cukortartalékok növelésére kényszeríti, ami egy idő múlva magasabb vércukorszintet és hosszabb távon akár cukorbetegséget is okozhat. Igen, az indokolatlan vércukorszint csökkentő szedése (normál vércukor esetén) növeli a cukorbetegség kockázatát. (Na, most döntse el valaki, hogy az IR, vagy az orvosi kezelés miatt lett valaki cukorbeteg!)

A Biguanid (Meforal, Metformin, Merckformin, stb.) szervezetre való hatását valójában nem is érti az orvostudomány, hatásmechanizmusa nem teljesen tisztázott. Az a valószínű, hogy csökkenti a májban tárolt tartalék (glikogén) cukorrá alakítását és lassítja a cukor felszívódását a bélrendszerből.

Tehát a szer hatására gyakorlatilag  kevesebb cukor jut a vérbe, ezért (feltételezhetően) majd a hasnyálmirigy kevesebb inzulint fog termelni.

Gyakorlatilag ugyanaz a hatása – mintha egyszerűen kevesebb szénhidrátot enne, diétázna. 

Az ilyen típusú szerek  másik hatása, hogy gátolják a máj cukor kibocsátását, ami akkor következik be, ha nagyon leesne a vércukra. Ennek következményeként kóros vércukoresés, de akár az életveszélyes tejsavas-acidózis is kialakulhat. Lásd a Betegtájékoztatót.

Magára az inzulintermelésre és a már vérben levő inzulinra a szernek nincs semmilyen közvetlen hatása. A hivatalos betegtájékoztatóban egyébként nem is szerepel az inzulinrezisztencia kifejezés, mint javallat, alkalmazási terület, – nem erre lett kifejlesztve a hatóanyag.

Jelenleg az inzulinrezisztenciát – orvosi szempontból – a cukorbetegséget megelőző állapotnak tekintik, és mivel „kinevezték” betegségnek el lehet adni „gyógyszert” – még ha nem is arra való a tabletta.

Mi a megoldás?

Tesztelje az emésztését!

Mivel a folyamatos inzulintermelés legfőbb oka a lassú emésztés tesztelje le, hogy milyen gyors az Ön emésztése. Csinálja meg a lassú emésztésnél leírt Cékla-tesztet. Ha a rostos céklát nem tudja elég gyorsan kiüríteni, akkor máris kérdéses, hogy a terheléses inzulintesztnél tényleg üres volt-e a gyomra.

Az inzulinrezisztencia kezelés elsődleges gyógymódja a megfelelő életmód, táplálkozás, testmozgás.

Ne egyen, ha valójában nincs is szüksége tápanyagra és még akkor is emészt, amikor újra eszik. Hogy valójában hányszor kell enni naponta, arról itt olvashat részletesen.

A rostok (gyümölcsök, zöldségek, saláták) és a teljes kiőrlésű gabonák gyorsítják a táplálék tovább haladását az emésztési folyamaton, megszüntetik a pangást, csökkentik az emésztőrendszer terhelését – és ezzel az inzulinterhelést is.

Ha az életmódváltás nem eredményes és a vércukra is magas csak akkor jöhetne szóba a gyógyszeres kezelés, mivel az alkalmazott szerek – hivatalosan – csak 2-es típusú cukorbetegségben jóváhagyott kezelések, önálló inzulinrezisztencia esetén nem (lennének) alkalmazhatók.

Kutatások szerint kizárólag a megfelelő, lassan felszívódó, alacsony szénhidrát tartalmú diéta segíthet.

A segítség

Tehát legfontosabb a táplálkozás.

Mivel az ember számára az elsődleges energiaforrás a szénhidrát, szénhidrátra szükségünk van – de nem mindegy milyenre.

A megfelelő diéta alapja a lassú felszívódású (alacsony glikémiás indexű) ételek mértékletes fogyasztása.

Legfontosabbak a magas rosttartalmú, – ezáltal teltségérzetet is okozó – zöld-zöldségek (a répa és a krumpli nem zöldség, hanem tiszta keményítő), teljes kiőrlésű gabonafélék, barnarizs, köles, hüvelyesek, olajos magvak.

Gyümölcsök is fogyaszthatok – önmagukban. A gyümölcsökben sok lehet a cukor, de ennek nagy része gyümölcscukor (fruktóz), amit a máj bont le, így az nem vált ki inzulinreakciót. Ezenkívül a gyümölcsök magas rosttartalma lassítja a cukrok felszívódását, rost-, és savtartalma pedig gyorsítja az emésztést, ezzel a benne levő szénhidrátok kiürülését.

A magas keményítőtartalmú (lisztes) ételeket legjobb valami zsiradékkal fogyasztani (ha nincs epeprobléma). A zsírok, olajok lassítják a szénhidrátok lebontását, mivel ezek az emésztés során keverednek a keményítővel, így csak akkor lehet a lisztből szőlőcukor (glukóz), ha már az epe lebontotta a zsírt. Ha ez magas rosttartalommal (teljes kiőrlésű és saláta) is párosul, akkor a keményítő hamarabb kiürül a lebontási szakaszból, minthogy teljes egészében cukorrá tudna alakulni.

Egy teljes kiőrlésű, magvas, zsíros kenyér felszívódó szénhidráttartalma nagyjából 50 %-kal kevesebb, mint egy sima fehérkenyérnek. (A jó kenyérről és a gluténről itt olvashat.)

A fehérjét (hús, tojás, tejtermék) inkább salátával és NE szénhidráttal egyék, mert a fehérjék lebontása a leglassabb és együtt fogyasztva lelassítja a szénhidrátok emésztését is. Amíg a fehérje és szénhidrát együtt a patkóbélben van, addig a hasnyálmirigy inzulint fog termelni, folyamatosan órákon át.

Ennek ugyanúgy az lesz a következménye, mintha sok finomított szénhidrátot enne, vagyis állandóan magas lehet a vér inzulinszintje, ami az inzulinrezisztennciához, cukorbetegséghez vezethet.

Tilos a cukor minden formája, – a méz is cukor -, a finomított szénhidrátok és az ezekkel készült ételek (fehérliszt, fehér rizs, krumpli), a hozzáadott cukrot tartalmazó, feldolgozott élelmiszerek, a tartósítószerrel készült ételek (a tartósítószerek lassítják a lebontást, az emésztést).

A táplálkozás mellett a mozgás a másik fontos dolog. Egyszerűen több energiát (cukrot) kell elégetni, mint amit beviszünk. Ha az izmok elhasználják a vérben keringő cukrot, akkor az inzulinnak már nincs dolga és leáll, normalizálódik a termelése.

Segíti a felesleges szénhidrátok kiürülését az elegendő víz – ez a legolcsóbb gyógyszer. (Hogy mennyi az elegendő, arról itt olvashat részletesen.) A vérben levő felesleges cukor egy részét a vesék választják ki és vizelettel ürül(ne), – ha van elég víz. Ha nem elég a víz, akkor a szervezet visszaforgatja a még hasznosítható „szennyvizet” – a vizeletet -, a benne levő cukorral együtt.

Kiegészítők

Kiegészítők

Többféle természetes anyag létezik, ami javítja a sejtek inzulinérzékenységét és ezzel a cukor lebontását.

• Inozitol: Tévesen B9 vitaminnak is nevezik, de nem vitamin, bár a B-vitaminokhoz hasonló anyag. A szükséges mennyiséget a májunk is előállítja – szőlőcukorból (ezt is blokkolja a vércukorszint csökkentő), és táplálékkal is beviszünk nagyjából napi 1 grammot. Külső pótlása – megfelelő táplálkozás mellett – nem szükséges.

Természetes, aktív formája, a foszfatidil-inozitol az élelmiszerekben többnyire a Kolinnal együtt fordul elő, javítják egymás hasznosulását. Legjobb természetes forrásai a Lecitin (hidegen sajtolt szójaolaj, napraforgó olaj), olajos magvak, teljes kiőrlésű gabonák (hoppá!), és sokféle gyümölcsben, például citrusfélékben, szőlőben is megtalálható.

• Szerves króm és cink: Forrásai a teljes kiőrlésű gabonák (már megint a gabonák), hüvelyesek, olajos magvak, fűvel táplált állatoktól származó hús, tojás és tejtermék. (Kiegészítőként a krómot, Króm-pikolinát formájában érdemes szedni).
• Gyógynövények közül pedig a kecskeruta és a görögszénamag teával segíthetjük a szénhidrát anyagcserét.

Az Indiában 2000 éve cukorbetegség kezelésére használt Gymnema sylvestre nevű gyógynövény  kutatások szerint javítja a sejtek inzulinérzékenységét is amellett, hogy hatásosan szabályozza, normalizálja a vércukorszintet.

Az olajfalevél kivonat – gyulladáscsökkentő hatása mellett – normalizálja az inzulintermelést és javítja a sejtek inzulinerzékenységét.

Összegzés

Az inzulinrezisztencia nem betegség, – ezért gyógyszerrel nem is lehet kezelni – hanem a helytelen életmód, táplálkozás, anyagcserezavar tünete, szervezeti reakciója, amit csak életmódváltással helyre lehet hozni.

Orvosi kezelése viszont jó üzlet. A tabletták nem szüntetik meg az inzulinrezisztenciát, viszont a mellékhatásokra majd újabb szereket lehet felírni. Mivel a normális vércukorszintnél is szedett vércukorszint csökkentők fokozhatják a szénhidrát utáni vágyat és az éhségérzetet, hosszabb távon előkészítik a cukorbetegséget.

Az inzulinrezisztencia csak a megfelelő táplálkozással, életmóddal szüntethető meg. Gyógyszeres megoldás erre nincs.